Nehezen hittem augusztusban, mikor a hónap végén megrendült a bizalmam Önmagammal szemben, hogy valaha valami lesz ebbő la futkározásból, hogy egyszer igazam lesz. Mert amikor elkezdtem megmondtam, hogy itt semmi más nem segít, csak a futás és egy kis löket. A kis löketet megkapom a tápkiegészítőktől, a futás pedig szörnyen nehéz. Rólam tudni kell, hogy napi 9-10 órát dolgozom, 3 gyerekem van. Egyik sem a sajátom, mégis én pörgök mellettük mindig 100-on, mert ha nem vagy ott maximálisan fizikálisan és szellemileg, akkor a bébiszitterkedés átcsap a gyerekeknél önellátásba és az senkinek sem jó. Nekem se mert nem lesz munkám, nekik se mert megölik magukat. Szóval nem kicsit fárasztó. Ezután hazamenni és felhúzni a sportcipőt és felállni a futópadra és azt mondani magadnak, hogy ezt ma megcsinálod, kitűzni magad elé a célt és tényleg megcsinálni... Kurva nehéz.

Aki nem akart valamit elérni az életében, aki céltalan és beletörődik a sorsába, aki nem tesz azért hogy jobb legyen, annak ezt hiába mondom. Aki elégedett a sok-sok 20-30-40 kiló súlyfeleslegével, aki elfogadja így magát és azt mondja, hogy mindenki más aki nem így gondolja az hülye, annak hiába mondom ezt.

Korábban mindig azt hittem, hogy a lányok akik vékonyak és csinosak mind genetikailag ilyenek. Általánosban én sem voltam túlsúlyos, sőt, elég vékonyka kislány voltam nyolcadikos koromig, ráadásul tesi tagozatra jártam, ahol mindennap volt testnevelés. Ettől függetlenül nem lettem élsportló, és 165 centi, 40 kilósan sem tudtam lefutni egyben a 400m-es iskolakört, és akkor sem voltam képes 3-nál több fekvőtámaszra. Utáltam az egészet, ahogy volt.

Most már tudom, hogy aki csinos, az tesz azért hogy az legyen. Az vért izzad a kondiban, annak elfeslik a lábán a futócipő...

Egyébként nehéz elmondani mi motivált engem a kezdésre. Tulajdonképpen az ruhapróbálgatáson kívül semmi. Nem ragasztottam ki a kövér énemet a hűtőre, hogy elrettenjek a kajától, nem fogdosom a hájamat a tükör előtt... Egyszerűen úgy éreztem, hogy Önmagamért ezt most meg kell lépnem.

90-ről elég könnyen megindultam, 2 hét alatt eljutottam 86 kilóra és aztán megtorpant a súlyom. Mintha lecövekelt volna, és úgy döntött volna helyettem, hogy jó lesz a zsírnak ott a pocakon, nem kell tovább fogyni... Ez elég nagy visszahúzó erő, elgondolkozik az ember, hogy itt szenved aztán még az a nyomorult mérleg arra sem méltat hogy kevesebbet mutasson... A Super Fat Burnert azért vettem, mert kifejezetten ajánlották azoknak akiknek megállt a súlyok. Majd' 1 hétig stagnált. Persze ez lófasz ahhoz képest, hogy van akiknek hónapokig nem mozdul a mérleg nyelve. Én mondjuk nem akartam ezt, mert tudom hogy ezt pszichológiailag mekkora hatással lett volna az egészre. Még az elején vagyok, nem adhatom fel ennyire könnyen. Az elején nagyon kell a sikerélmény, a végén pedig mikor már belelendülsz és tényleg csak pár kiló van hátra (nem 20-25...) akkor már szinte mindegy. Addigra annyira megszokássá válik a mozgás, az egész úgy beépül az életedbe, hogy nem törpdsz azzal hogy fogysz-e vagy nem, hanem akkor is csinálod, mikor megáll ez az egész folyamat. Ezt másoktól tudom, több ismerős tapasztalta ezt magán, én pedig hiszem hogy érdemes azoktól tanulni akik valamit már végig csináltak, mint a saját kárunkon megtapasztalni. Úgyhogy nem hagytam annyiban és elkezdtem szedni a Fat Burnert.

Ennek 1,5 hete.
Reggel mértem magam. 83,2 kiló vagyok :) És nagyon boldog, mert ennél szebb szülinapi ajándékom tuti nem lesz már :) Bár szombaton majd meglátjuk...