Nehezen hittem augusztusban, mikor a hónap végén megrendült a bizalmam Önmagammal szemben, hogy valaha valami lesz ebbő la futkározásból, hogy egyszer igazam lesz. Mert amikor elkezdtem megmondtam, hogy itt semmi más nem segít, csak a futás és egy kis löket. A kis löketet megkapom a tápkiegészítőktől, a futás pedig szörnyen nehéz. Rólam tudni kell, hogy napi 9-10 órát dolgozom, 3 gyerekem van. Egyik sem a sajátom, mégis én pörgök mellettük mindig 100-on, mert ha nem vagy ott maximálisan fizikálisan és szellemileg, akkor a bébiszitterkedés átcsap a gyerekeknél önellátásba és az senkinek sem jó. Nekem se mert nem lesz munkám, nekik se mert megölik magukat. Szóval nem kicsit fárasztó. Ezután hazamenni és felhúzni a sportcipőt és felállni a futópadra és azt mondani magadnak, hogy ezt ma megcsinálod, kitűzni magad elé a célt és tényleg megcsinálni... Kurva nehéz.

24 éves vagyok, egyetemista lány. 168 centi, 90 kiló. Új munkát kapok, új lehetőségek tárulnak elém, felmondok a korábbi munkahelyemen amit amúgyis gyűlöltem. Nehéz volt megtenni a lépést, habár éreztem, hogy el se kellett volna vállalni a munkát, mégis inkább kihúztam ott pár hónapot. Stabil párkapcsolat, már évek óta, stabil családi háttér, stabil anyagi helyzet és egészségileg is jól vagyok, leszámítva egy apró dolgot... Ami most már kifejezetten nem apró, sőt, eléggé nagy, és ez nekem eddig fel sem tűnt. Ez az apró dolog, Én vagyok. 90 kilósan, 24 évesen úgy, hogy még egy gyereket se szültem. Magam előtt látni Önmagam, ahogy szenvedek a szebbnél-szebb ruhákkal az esküvői ruhaszalonban. Persze nem a saját esküvőmre, hanem egy jóbarát esküvőjére öltöztem volna fel, de nem tehettem meg. A legnagyobb ruhák is kicsik voltak rám. Habár itt kicsit meg kell állnom az önsanyargatásban: az elmúlt évek divat ideiológiája eléggé deformált, kifordult szerintem. Csak a szélsőségesen vékony alkatot részesítik előnyben. Hiába minden dagadt lányos "akkor is boldog vagyok, kövéren" poszt facebookon, minden ruhát satnyatestű gilisztákra terveznek (elnézést a gilisztáktól, senkit nem áll szándékomban megbántani). Tény, ami tény, nehezen választhat egy normális alkatú lány manapság, hozzá kell tenni, hogy a normális már nem a 38-40-es méret, hanem lassan az Xs-es. Szóval nem jött rám fel egyetlen ruha sem, vagy ha mégis olyan borzasztóan néztem ki benne, hogy kedvem lenne sírni. De persze én erős vagyok, anyukám is látja a csalódottságot, vígasztal, hogy erről nem én tehetek. Egyébként ez így is van. Részben. Sosem voltam ennyire súlyos eset, tavaly nyárig a 75kiómat csodásan tartottam. Habár méretes tomporom és széles csípőm a nadrágvásárláskor mindig is gondot okozott, nem tulajdonítok neki jelentőséget, mert 68 kilósan és 90 kilósan sem tudok ruhát venni. 68 kilósan eláll a farmerok deraka, ami feljön a fenekemre (ami kerek, formás, minden férfi álma). 90 kilósan szintén eláll a farmer dereka, ami feljön a fenekemre (ami habár kerek, már nem túl formás, és már nem minden férfi álma. Persze fetisiszták mindenhol vannak)